Szeptember 23-án, kedden volt napra pontosan, hogy huszonöt éve Kovács László először égetett kemencéjében, negyed százada annak, hogy városunk kulturális életét, szellemiségét gazdagítja. Jó lenne, ha mind többen örülnénk ennek a ténynek a mai elteszkósodott, pénzszagú világban. Vannak sokkal fontosabb mércék és értékek is, mint hogy hány fontana van városunkban, milyen hosszú utat tudtunk leaszfaltozni.

A jeles alkalom apropóján sokadmagammal részt vehettem azon a baráti megemlékezésen, amelyet Laci rendezett kedden este. A csendes, beszélgetős est után szívesen adott interjút portálunknak, amelyet most fogadjanak szívesen.


- Hogyan értékeled az elmúlt 25 évedet?
- Nagyon nehéz volt, nagyon sok feladatot jelentett számomra, de ha röviden kellene fogalmaznom, akkor mégis csak egy nagyon szép munka volt.
- Mikor volt az első kemencés égetésed, és kik voltak jelen rajta?
- Az első égetésem 1983. szeptember 23-án volt, én előtte, abban az évben, májusban kerültem ide Kalocsára. Azokat a kerámiákat égettem először a kemencében, amelyeket a nyáron készítettem. Pár hónap alatt kellett a műhelyt berendezni, szakmai szempontból kialakítani, s már alig vártam, hogy szeptemberre elkészüljön a kemence, és égethessek benne. Hogy kik voltak itt, arra csak halványan emlékszem, abban viszont biztos vagyok, hogy az akkori kalocsai fazekasmester, Deák Lajos itt volt. Őt Kalocsán Deák Öcsinek ismerte mindenki, Ő nagyon barátságosan és kedvesen fogadott, egész nyáron segítségemre volt. Úgy emlékszem, az Ő barátai is itt voltak az első égetésnél.
- Melyek voltak a 25 éves pályafutásod legfontosabb szakmai állomásai?
- Igazából először a műhelyteremtés volt a legfontosabb feladat, a műhelyt, az eszközeivel, a kemencével együtt, mindent kipróbálni, beüzemelni. Ehhez az első egy-két évet mindenképpen idesorolnám. És aztán természetesen jöttek a megrendelések, és miután hagyományőrzést vállaltam fel, rengeteget jártam a Viski Károly Múzeumba, ahol abban az időben dr. Bárth János volt az igazgató. Ő rengeteget segített és minden feltételt biztosított a számomra, hogy megismerjem a régi kalocsai fazekasságot.
- Változott-e valamit a saját fazekasmesterséged, amióta itt vagy?
- Rengeteget változott. Én tizenkét év tanulóidő után lettem önálló, mindjárt a mély vízbe kerültem, ha lehet így fogalmazni. Azokat a hagyományokat és azokat a motívumokat, amelyeket igazából Karcagon tanultam meg, gyakorlatilag már itt Kalocsán nem folytattam. Teljesen új világot kellett megismernem, a mesterség technikai része persze ugyanaz, mert ugyanúgy kell korongozni, csak az teljesen más, ami kikerül a műhelyből. Nagyon kevesen ismerték itt a régi kalocsai fazekasságot, s akik meglátták ezeket a régi autentikus edényeket, sokszor megkérdezték, hogy milyen tájegységhez tartozik?
- Lesz-e aki továbbviszi tanításodat?
- Az egyik tanítványom, Madár Helga, aki jelenleg főiskolára jár, talán ennek a mesterségnek nemcsak a technikai részét, hanem a szellemiségét is tovább fogja vinni. De hogy elmúltam ötven éves, nem azt jelenti, hogy nem lesz több tanítványom. Lehet, hogy közöttük is lesz, aki továbbviszi ezt a szakmát.
- Ha most hívnának, ide jönnél-e?
- Ezen nagyon sokat gondolkodtam. Ma már azt gondolom, nem települnék el arról a helyről, ahol ezt a mesterséget tanultam. Nem szabad a szülőföldet otthagyni, mert soha nem tud az ember beilleszkedni egy új közösségbe, hogy azt teljes lélekkel megismerje. És nem beszélve a családról, amely egy teljes biztonságot jelent, azt nem szabad otthagyni. Az egy más kérdés, hogy nekem minden feltételt biztosított a város, és háborítatlanul végezhettem a munkámat, de mégis ennek a mentális része egy komoly veszteség. Lehet, ha most vissza tudnánk pörgetni ezt a huszonöt évet, akkor nem települnék el Karcagról, nem hogy Kalocsára, de máshova sem. Még azt is tanácsolnám, ha egy városnak olyan emberei vannak, akik a közösség értékeit, hagyományait felvállalják, azokat ne engedjék el, mert mindig idegenek lesznek. És ahogy itt szokták mondani, „gyüttment” az ember. De most vagyok ötven éves, a mesterem is kilencvenhat éves koráig dolgozott, én még negyven évet szeretnék dolgozni. A terveim azok ismertek, még tovább fejleszteni az Alkotóházat, és megtartani ennek a szellemiségét. Ez nem kis feladat, különösen abban az értelemben, hogy anyagi támogatást nem kap az ember, gyakorlatilag, amit a két kezemmel elkészítek, azután jár a pénz. Megrendelés egyre kevesebb van, éppen hogy csak máról-hónapra tud csak a műhely fennmaradni. Közelebbi terveim: természetesen továbbra is lesznek a szokásos kiállítások, továbbra is lesznek tanulóim, jelenleg is egy lány tanul nálam, aki Budapestről érkezett, és remélem, hogy jövőre is lesz, és azután is. És remélem a gazdaság is megélénkül, hogy nemcsak az én számomra, de az ország kézművesei számára is valamiféle fellendülést jelenthet. Mindenképpen meg szeretném köszönni, de sajnos már nincs közöttünk, Bellon Tibornak, az akkori karcagi múzeum igazgatójának, aki Bárth doktorral közösen segítették az én idekerülésemet. És Geri Pista bácsinak, aki az akkori tanácselnök volt. És legfőképpen a mestereimnek tartozom köszönettel, akik fel tudtak készíteni erre a feladatra.

Lovass-Nagy Anna