Az auschwitz-birkenaui haláltábort 1945. január 27-én szabadították fel az első ukrán front katonái. Az Egyesült Nemzetek Szervezete e napot a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Auschwitz, bár sok száz kilométerre van hazánktól, mégis a magyar történelem része. Ez a haláltábor közel félmillió honfitársunk embertelen gyötrelmeinek, megaláztatásának és halálának helyszíne volt. Hetven évvel ezelőtt, hazánk 1944-es német megszállását követően a náci helytartók és a velük kollaboráló magyar állami szervek közreműködésével beteljesülni látszott Hitler náci Németországának akarata. Alig fél év leforgása alatt könyörtelenül végrehajtották a gettósítást, és deportálták szinte a teljes vidéki magyar zsidóságot – erre a szomorú tényre emlékeztek a jelenlévők, először a Szent István Gimnázium tanulójának Csesznók Bettinának az előadásában hallgató A' la recherche című költeménnyel, melyet Radnóti Miklós írt 1944-ben.

Ezt követően Simon Zoltán alpolgármester mondott beszédet, melyet egy magyar lány korabeli naplórészletével indított. „A vagon mindig zárva volt, 97-en voltunk a vagonban, nekem guggolnom kellett. Mindenki valahogy összehúzta magát, a csendőrök még egy kis rést sem engedtek a vagonajtón. Levegőhöz sem jutottunk. Háború idején 6 ló vagy 40 ember számára van egy vagon, mi 97-en voltunk. Egy vödör volt, annak a tartalmát egy kis ablakon kellett kiönteni. Egy vödör és 97 ember. Kinek volt edénye, az néha kapott valami levesfélét. Nekünk nem volt. Szinte semmit nem ettünk az utazás 9 napja alatt. Amikor átmentünk a Kárpátokon éreztük a friss, jó levegőt. Hajnalban érkeztünk, vasárnap volt, láttuk a fényeket és éreztük a füst szagot.”

A hétvégén beköszöntött tél egyébként is fagyossá tette a levegőt, de az utca zaján átsüvítő súlyos mondatok is kővé dermesztették a jelenlévőket.
– Örök mementóként ma múzeum az auschwitzi haláltábor. Néhány évvel ezelőtt, amikor én is a bejáratnál várakoztam, hosszú sorokban álltak türelmesen az emberek. Az arcokon megdöbbenés és kegyelet tükröződött. A tömegben lengyel, német, francia diákcsoportok álltak kezükben koszorúval. A megismerés, a szembenézés és a megemlékezés segíthet csak a múlt feldolgozásában. Hasonló borzalom soha többé nem történhet meg, nem fordulhat elő, hogy embereket származásuk, vallásuk vagy politikai hitvallásuk miatt üldözzenek, vagy gyilkoljanak meg. Emlékezni és emlékeztetni mindannyiunk kötelessége. Párizsban a Notre Dame mögött a deportáltak emlékműve közepén ég egy mécses, körülötte írás „Elmentek és többé nem tértek vissza”. A kijáratnál az ajtó fölött pedig egy másik „Bocsáss meg, de ne felejts”. Így kell lennie – zárta szavait Simon Zoltán. Beszédét követően pedig koszorút, köveket és mécseseket helyeztek el az emlékműnél a jelenlévők.



Az ENSZ-közgyűlés egyébként 2005. november 1-jén nyilvánította a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává január 27-ét. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza "az emlékezés és a tanítás kötelességét", hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.