Először Török Gusztáv Andor kalocsai polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követően Dr. Magóné Tóth Gyöngyi, a kalocsai Közművelődési Intézmények igazgatója történelmi bevezetőjében elmondta: „Kalocsa Városa 65 év elteltével, emlékművel tiszteleg az elhurcolt kalocsai, és Kalocsa környéki zsidók előtt. Háromszázhúsz név szerepel az emlékmű két oldalán. Kalocsaiak, miskeiek, uszódiak, fajsziak, hajósiak és más, környező községekbe való emberek. 65 évvel ezelőtt szorongó szívvel szálltak be a vagonokba azok az emberek, akiket Szegedre elszállítottak. Csomagokkal felpakolva, rémülten, megalázva várták a szomorú jövőt. Mások közülük nem várták meg a deportálást, és hamis papírokkal bujdostak. Voltak, akik munkatáborokban várták a csodát, a háború és a szenvedés végét. Arra azonban bizonyosan nem gondoltak, hogy a 20. század közepén az úgynevezett „Művelt Európában” előfordulhat az a szörnyűség, hogy csecsemőket, asszonyokat küldenek a gázba, és krematóriumokban égetik el őket. Pedig megtörtént. Akik tagadják ezt a tényt, azok forduljanak a túlélőkhöz, és kérdezzék meg tőlük, hogy volt e holokauszt. Majd ők megmondják. Ők a legilletékesebbek. Ők pontosan tudják, hogy mi történt. A szörnyűségek, a családtagok elvesztése után az éhezések után azonban irány haza, irány Kalocsa. Meg kell nézni, mi van otthon. Mi történt a többiekkel? Hogyan lehet ezután folytatni? Főleg ha a ház ajtajában fegyveres szovjet katona áll és kizavar a saját otthonodból. Főleg, ha a szomszéd megkérdezi, hogy miért jöttél haza? Hiszen a holmiaidat úgyis szétlopták? Miután élni kellett valamiből, fel kellett építeni a házat, el kellett indítani a boltot, el kellett helyezkedni valahol. Aztán jöttek a kommunisták és újra elvettek mindent. 1948. szeptember 29-én emléktáblákat avattak itt a kalocsai zsinagógában. Felvésték rá az áldozatok nevét, háromszázhúsz nevet.”

Dr. Magóné Tóth Gyöngyi beszédében azt is elmondta: „1944-től a kalocsai zsidóság eltűnt a városból. Előbb Budapesten, majd ’56 után szerte a nagyvilágban. Nem volt könnyű sehol az újrakezdés. Néhányan maradtak, rájuk ma még emlékeznek Kalocsán. A hitközség megszűnt, a zsinagóga romosan állt mindaddig, amíg a városi tanács 1963-ban könyvtárrá alakította. Az épület a kultúra ügyét szolgálta 2008-ig. Az emléktáblák eltűntek a városból és sokáig nem tudtuk, hogy hol vannak. Az internetnek köszönhetően azonban ma már minden megtudható. A Kozma utcai temető halottasházában helyezték el őket, ahonnan szerettük volna hazahozni, de olyan rossz állapotban vannak, hogy nem mozdíthatók. Ekkor született a döntés, hogy a hasonmásukat itt helyezzük el a zsinagóga mellett.” Ezt avatták fel a tegnapi napon.

A rendezvényen részt vett Suchman Tamás kormánybiztos is, aki a következő gondolatokkal emlékezett a holokauszt borzalmaira: „Szörnyű idők voltak. Álmában akkor sokszor felsírt az Isten, és gyermekeit kereste, de nem találta őket itt a földön. Eltűntek a krematóriumok égő emberhús bűzét okádó kéményén át a világból, vagy egyszerűen csak elpusztultak az éhezés és a betegség által. Gyermekeit kereste az Isten, Júdea fiait és Izrael lányait, de nem találta őket itt e földön. Elpusztultak. Elmenekültek. A Babilonból hazatérő asszony könnyeit nem tudta elállítani, szólt hozzá az Isten: „hajítsd el a könnyeid asszony, megvigasztallak”. De a vigasztalás csak nem jött, s a könnyek egyszer csak kiapadtak. Álmában akkor sokszor felsírt az Isten, és nem értette, hogy mi sem értjük 65 év után, hogy hogyan lett ember embernek farkasa, miért is kellett mindennek megtörténnie. Aztán néha keservesen könnyezik az ég, akkor az ő könnyei hullanak alá, hogy eljussanak az erekbe, az erekből a patakokba, a patakokból a folyókba, és megragadjanak itt, az örök emlékezés, az örök zsidó emlékezet tengerében. Álmában akkor sokszor felsírt az Isten, mert látta, hogy csak kevesen álnak ki azok mellett, kiknek kezét elengedte egy pillanatra, és eltűntek a földről. Kevesen hunyorogtak, még kevesebben voltak akik segítséget nyújtottak június, július poklában a vagonba zárt ember áldozatoknak. Akik segítséget nyújtottak, azoknak egy liget őrzi emlékét, de még a kőbe faragott neveknél is jobban őrzi emléküket a zsidó nép emlékezete.”

Suchman Tamás kormánybiztos beszédét követően Prof. Josef Shinar túlélő emlékezett, majd Esthi Cohen szavalta el édesanyja versét.

Az ünnepség végén az Amerikai Nagykövetség, a Kalocsai Önkormányzat és a Közművelődési Intézmény koszorúzta meg a felavatatott emlékművet, ezt követően az egybegyűltek is elhelyezték az emlékezés virágait.

Az emléknapok programját Mártír istentisztelet zárta a felújított zsidó temetőben, ahol Dr. Scweitzer József nyugalmazott főrabbi, és Dr. Bábel Balázs Kalocsa-Kecskeméti érsek celebrált.

R.