A Liszt Ferenc AMI tanárai, Haskóné Apagyi Judit és Betlenné Dajkó Ágnes zenei bevezetője után Simon Zoltán alpolgármester megnyitóbeszéde hangzott el, amelyben a kiállító művész pályájáról szólt, méltatva munkásságát. Ezt a megnyitón személyesen jelen lévő művész szólt az általa gyakorolt művészeti ág rejtelmeiről, de emellett személyes élettapasztalatából is igyekezett átadni valamit hallgatóságának.
Simon Zoltán a művész pályafutásáról szólva elmondta, hogy az 1978-79-ben kezdődött a Hajósi alkotótáborban, ahol megérintette őt Tóth Menyhért szín- és gondolatvilága, sajátos egyedi művészete, s ez az inspiráció indította el pályáján. Korai, temperás korszaka után, 1990-től fordult a zománcművészet felé. Ezen kívül grafikai munkái is vannak – a rajzi grafikai műveltség vissza is köszön munkáin –, és gyönyörű ékszereket is készít. 1987-től 2011-ig számos elismerésben részesítették szakmai zsűrik és szervezetek, munkásságát díjak sokasága kísérte, az Országos Alkotóművészeti Kiállítás Iparművészeti Kategória Díjától kezdve számtalan magyar és sok külföldi díjjal büszkélkedhet Hollósi Katalin. Munkájának eredményességét az Ukrajnai Nemzetközi Zománcművészeti Fesztiválon, a Nemzetközi Zománcművészeti Biennálén Oroszországban, valamint Japánban és Szlovákiában elnyert díjak sorozata mutatja. Az alpolgármester szólt a művész számos ösztöndíjáról is, amelyek a művészi tapasztalat megszerzését szolgálták, valamint azon alkotásairól, amelyek külföldön és Magyarországon közgyűjteményekben, köztereken, így Kecskeméten a Katona József utcában, Kiskőrösön Petőfi Emlékházban, Romániában, Csehországban, az Egyesült Államokban, Ukrajnában, Szerbiában sokfelé megtalálhatóak.



Ezt követően a művész szólt személyes tapasztalatairól. Első helyen arról, hogy milyen fontosak a pedagógusok az ember életében, hiszen egy jó tanár nem csak ismereteket ad át, hanem egész életre fölkeltheti az érdeklődést valamely téma vagy tudomány iránt. Arra bíztatta a többnyire az intézmény diákjaiból álló hallgatóságát, hogy legyenek nyitottak és érdeklődőek minden iránt, mert nem tudhatják, hogy később milyen ismeretnek vehetik hasznát. Példaként azt hozta föl, milyen jó lett volna, ha gyermekkorában, amikor még nem készült művészeti pályára, és természettudományok sem érdekelték, könnyűszerrel elsajátította volna azt a rengeteg fizikai és kémiai ismeretet, amelyek a zománc technológiájához nélkülözhetetlenek, s amelyeket így felnőtt fejjel kellett pótolnia. Beszélt a zománcművesség történetéről is, kiemelve, hogy az e szakterülettel foglalkozók világszerte mindenütt ismerik és nagyra becsülik nemzeti kincsünket, a Szent Koronát, amely a zománcművészet korai műremeke. Beavatta a megjelenteket a zománcozás néhány fortélyába is, szólt a vas- és a rézlemezre készült zománc közti különbségekről, és néhány ott kiállított kép apró technikai érdekességére is fölhívta a figyelmet. Mestersége legszebb részének azt mondta, hogy általa az ember részt vehet a teremtés csodájában, a maga munkájával hozzájárulhat ahhoz a varázslathoz, ahogy a nyolcszázötven fokos kemencében egy csoda: egy új anyag, új minőség, egyedi felület megszületik. A tanulókat megérintette e varázs – ezt a csend és elmélyült figyelem bizonyította.