Rendes Béláné Kati nénivel egykoron a Bács-Kiskun Megyei Pedagógus Festő- és Alkotóművészek kiállítása alkalmából készítettem az első beszélgetést a Petőfi Népe vasárnapi kulturális mellékletébe. Később Hajóson az alkotótábor első napjaiban, amikor az osztrák Kollaider professzor arra hívta föl a figyelmem, hogy van itt egy asszony, akinek egyedi meglátása egy-egy csoda, nem tudtam kiről beszél. Miután a professzor sem tudta a vezeték nevét ki sem ejteni, csak Kati nénizett, biz’amikor megláttam, jöttem rá kiről van szó. Későbbi időkben más táborokban találkoztunk, mindig hihetetlen nagy örömmel, mert munkái és a beszélgetések belső lelki töltekezést jelentettek számomra. Most Advent hetében nagy öröm volt összeforrott csontjai után egészségesen látni őt, a festőművészt, a tisztelt jó ismerőst a több mint félszáz alkotása között a Dózsa György Gazdasági, Műszaki Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium könyvtárában.



Végre Kalocsán – jutott volt eszembe.

— Tudod – kezdjük a szabálytalan interjút – én már óvodás koromban ákombákomoztam az újság szélekre, a könyvek margójára, egyáltalán ott ahol lehetett. Egyszer beteg lettem és szegény jó anyámat rávettem, hogy akvarellt vegyen nekem, azaz vízfestéket és a dunyhát is összepancsolva festettem. Szegény anyám haladó szellemű volt és azt mondta: érettséginél alább nem végezhetsz. Polgáriba kerültem, ahol a rajztanárom Puskás Klára fölfedezte a tehetségem és anyámat rábeszélte, hogy ne a kereskedelmibe adjanak, mert ott rajzot nem tanítottak, hanem menjek a tanítóképzőbe. Hát innen indult el a rajtanári utam, mely immáron végig kíséri életem. Minden műfajban dolgozom, kivéve a kollázst, mert azt azok csinálják, akik nem tudnak rajzolni. Jaj, tudod, a professzor minden esztendőben meg vett tőlem néhány képet, de soha nem fogadott el egyetlen alkotásomat sem ingyen, s egyszer azt mondta már Tirolba is lehetne egy önálló kiállítást összerakni. Ő megöregedett, a kiállítás meg elmaradt. Most itt vagyok a csonttörések után, de mindezek fölött annak örülök, hogy sok tehetséges fiatalt indítottam a pályára, mint a gyakorlóiskola rajzot tanítója, és mint a főiskolán is kisegítő tanár. Gondold el, amíg a korházban rendbe tették a csontjaim, vagy negyven portrét készítettem. Akinek volt türelme és leült elém én azt megrajzoltam. Nem mehet ezt abbahagyni soha – teszi hozzá befejezésül.



Fölállunk, mert kezdődik az ünnepélyes megnyitó. Tóth Viktor, az intézet egykori növendékének gitárjátéka a bevezető, mit Vikker József igazgató üdvözlő gondolatai visznek tovább, felhívva az ifjúság figyelmét, hogy aki most nem fértek be, jöjjenek nyugalmasabb időben, mert igazi szép élménnyel távoznak.



A kiállítást Kati néni egykori festőtársainak tanítványa Kiss István festőművész- rajztanár nyitotta meg. A művész oldott gondolatok közepette vezette be a bajai alvégen született Rendes (Béláné) Kati néni festői múltját, hozzátéve, hogy mindannyian szerelemesek voltak egykoron „a fiatal kékszemű, sugárzó tekintetű tanárnőbe”. Szelleme velünk van – mondotta az egykori tanítvány, s idézve Máté evangéliumát: „A test látása a szem, ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested is világos lesz.” Képei ezt sugallják – tette hozzá. A vonal a folt, a forma, a kompozíció, s a színek értéke, a tónus és fény és árnyék mellett, hozza a kép a festő erőteljes dinamikáját. Kati néni alkotásaiban ott az öröm, a bánat- hallottuk, s valóban művei az iskolai könyvtár szellemiséget és tudományt hordozó tömény világában föl ragyogtatják a hajósi pincék szépségét, a kapuk erőteljes feszességét és pelnerjét, s az esti fényt, a dunapataji templomtorony messzi látványa lelket és hangot hoznak felszínre bennünk. Rendes Béláné alkotásai nem csak tájképek. A portréi a rajz apró rezdülést kifejező vonalaival hozzák közel az emberi arc csodáját, mert hogy festőnk nemcsak színekkel, az ecsetvonások elkent nagyvonalúságával tud bánni, hanem az aprólékos és gondosan mívelt vonallal is.

Akinek van érkezése és vonzalma az intézetei diák világon túl is, nézzen be a Martinovics utcai épület könyvtárába – csupán felüdülés képen az Adventi időszak „hajtásában”!

Benke Ferenc