Főtisztelendő Úr, Nagytiszteletű Úr, Polgármester Úr, Képviselő Urak és Hölgyek, Ünneplő Honfitársaim, Szent István király népe!

Minden ünnepségnél, minden megemlékezésnél felmerül az a kérdés, hogy voltaképpen mi az értelme mindennek? Mi az értelme annak, hogy az év egy kitüntetett napján összejövünk, szép szavalatokat hallgatunk meg, lobognak a zászlók, beszédek hangzanak el? Mi ennek az értelme az egyes ember, és a nemzet egészének az életében? Mindennek két értelme van. Az egyik az, hogy hitet és erőt merítsünk az őseink példájából. A másik pedig, hogy levonjuk a történelmünkben rejlő tanulságokat.

Hitet és erőt meríteni, mert egy létszámában kis nép számára nincs megmaradási esély csak akkor, ha minden egyes tagjában benne él az egész magyar történelem, az egész magyar kultúra. Annak a tudata és büszkesége, hogy érdemes ehhez a nemzethez tartozni, hogy nincs még egy nép a földkerekségen, aki annyi Nobel díjast adott volna az emberiségnek, mint a magyarság és nincs még egy család az egész világtörténelemben, aki annyi szentet adott volna az egyháznak, mint az Árpád Ház. A másik pedig, hogy levonjuk a történelmünkben rejlő tanulságokat, hogy ez útravalóul szolgáljon a következő magyar évtizedekre, évszázadokra, évezredekre.

Szent István korában pontosan ugyanaz volt a megmaradás parancsa, mint ami 1848-ban, vagy 1956-ban. Szent István korában ezt úgy fogalmazták meg, hogy a keresztény Európához való csatlakozás és a szuverén magyar állam megteremtése. 1848-ban ez úgy hangzott, hogy haza és haladás, vagyis a nemzeti függetlenség kivívása illetve a polgári átalakulás. 1956-ban ugyanez volt a feladat: a polgári demokrácia, a jogállam megteremtése, végetvetni a diktatúrának és a nemzeti függetlenség kivívása, magyarul az, hogy menjenek ki az oroszok. És ez a kettős egy feladat: a szükséges társadalmi átalakulás, az idők szavának a megértése és a nemzeti függetlenség biztosítása, ez a magyar megmaradásnak a feltétele! A magyar nemzet sírásója, aki a kettő közül bármelyiket is feladja.

Szent István korában két zsákutca fenyegette a magyar megmaradást, és Szent István bölcsessége, hogy mindkettőtől megvédte a magyarságot. Az egyik zsákutca Koppány volt, aki nem értette meg az idők szavát. Én nem tudom, hogy Koppány magyarabb volt-e mint Szent István, de azt pontosan tudom, hogy a magyar megmaradást Szent István jelentette. A másik zsákutca a nemzeti függetlenség feladása, aminek szimbóluma Orseoló Péter, aki felajánlotta hűbérbe Magyarországot a Német-római Császárságnak. Szent István történelmi művében az a zseniális és azért jelenti a magyar megmaradást, mert úgy kapcsolódott a keresztény Európához, hogy eközben nem lettünk sem a Német-római Császárság, sem a Bizánci Birodalmon hűbérese.

Szent István műve a kereszténység, az európaiság és a magyarságnak hármas oltárképe, annak a tudata, hogy ez a három nem egymással szembenálló, hanem egymásra mutató valóság. És ez a három együtt jelenti a magyar megmaradást.

Nézzük az elsőt, a kereszténységet. Barátaim! Ha most reálpolitikailag nézzük a dolgot, azért tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a magyarázata annak, hogy megmaradtunk itt a germán és a szláv tenger közepén? Tisztán politikai, szociológiai szempontból nem sok esélye volt a magyarságnak és mégis megmaradtunk. Itt vagyunk, magyarul beszélünk, őrizzük a történelmünket, a kultúránkat. És föl kell tenni a kérdést, hogy miért van az, hogy a hozzánk hasonló többi keleti nép, a hunok, az avarok, a besenyők eltűntek a történelemből, mi pedig megmaradtunk. Pedig Attila király birodalma nem volt rosszabbul szervezve, mint az államalapítás kori Magyarország, az avar kaganátus nem volt gyengébb, mint a honfoglalás körüli magyar törzsszövetség. A besenyők egy hajszállal nem voltak gyengébb harcosok, mint honfoglaló eleink. Ők mégis eltűntek a történelemből mi pedig megmaradtunk. Miért? Azért, mert Szent István a kereszténység sziklafundamentumára építette fel a magyar nemzet katedrálisát. Ezért maradtunk meg mi magyarok és ezért tűntek el a történelemből a hozzánk hasonló keleti népek, a hunok, az avarok, a besenyők.

És ahogy főtisztelendő atya is említette az imént a szentmisén, a Szent Istváni mű nem érthető meg, ha Szent Istvánból ki akarják hagyni a szentet. Ugyanis valóban az a helyzet, hogy azzal a jellel, ahogy Szent István a szentkoronát felajánlotta a Szűzanyának, ezzel az immanens magyar történelemnek transzcendens távlatot adott. Itt Kalocsán külön is meg kell emlékeznünk az egyházszervezőről, hiszen Szent István létrehozta az önálló magyar egyházszervezetet és abban a korban egyedülálló módon két érsekséget is alapított: Esztergomban és Kalocsán. És Kalocsa abból a szempontból is egyedülálló, hogy az egyetlen olyan érsekség a kor történetében, amelynek kettős székhelye volt: Kalocsa-Bács. A történészek nem döntötték el pontosan, hogy mi volt ennek a magyarázata, de Konstantinápolyban nekem a bizánci teológusok és történészek azt mondták, hogy Kalocsa volt a latin rítusnak a központja Bács pedig a bizánci rítusnak, hiszen akkor még az egyházszakadás előtt vagyunk. Mindenesetre ez az egyházmegye ezer éve áll fönn. És Szent István nemcsak a múltbeli kereszténységet jelenti, hiszen éppen 2000-ben a millennium évében egy egyedülálló ajándékot adott az egyetemes kereszténységnek: az egyházszakadás óta Szent István az első közös szentje keletnek és nyugatnak. Szent István az az öltés, amivel megkíséreljük összevarrni azt, ami ezer évvel ezelőtt 1054-ben elszakadt. Szent István mindig meghatározó volt a magyar nemzet tudatában. Ezért soha nem tudták rákényszeríteni a magyar népre az ünnepnek azt a meghamisítását, amikor nem Szent Istvánt akarták ünnepelni, hanem például a Rákosi-féle alkotmányt, vagy amikor elnevezték Új Kenyér Ünnepének. A magyar nép mindig tudatában volt annak, hogy Szent István nem pusztán I. István, hanem Szent István.

Másik az európaiság. Barátaim, botrány, amikor nekünk magyaroknak azt kell hallgatnunk, hogy mi pár évvel ezelőtt Európához csatlakoztunk, mert hol lennénk ezeregyszáz éve - vagy ki tudja mióta - ha nem Európában? És megfordítva, hol lenne ez az Európa, ha mi nem lettünk volna Szent István óta minden szellemi gyökerünkkel egy évezrede ebben az Európában? Mert mi véreztünk pajzsként védve ezt az Európát a tatárral szemben, a törökkel szemben és - hogy diplomatikusan fogalmazzak - a keleti pogányság más formációjával szemben ezer éven keresztül. És ezért van, hogy nekünk nem a cselédlépcsőn kell bekullognunk ebbe az Európai Unióba és ott szegény rokonként meghúzni magunkat, hanem történelmi munkánk révén kiérdemelt helyünket méltósággal elfoglalni, mert ha mi nem becsüljük magunkat senki sem fog megbecsülni minket. És ha mi nem tudjuk és tudatosítjuk a saját értékeinket, akkor senki sem fog értékelni minket.

És a harmadik szentistváni oltárkép: a magyarság. Szent István szuverén magyar államot hozott létre, a magyarság önálló történelmi műhelyét, és Szent István pontosan tudta, hogy a magyar államnak az értelme az, hogy a magyarság politikai önkifejeződése legyen. A Szent Istváni műben az a zseniális, hogy úgy lett része a keresztény Európának, hogy egy pillanatig nem tűrte azt, hogy a magyar szuverenitást kétségbe vonják, úgy lettünk része a keresztény Európának, hogy nem lettünk egy provinciája a Német-római Császárságnak és nem lettünk provinciája a Bizánci Birodalomnak. Szent István vaskézzel vezette ezt az országot a keresztény Európába, de amikor uralkodásának vége felé a megváltozott német-római politikai viszonyok következtében a német császár megpróbálta hűbéresévé tenni Magyarországot, úgy kiverte innen, hogy a lába nem érte a földet. Ez a Szent Istváni mű politikai fundamentuma: a szuverén magyar állam, mint a magyarság történelmi műhelye, a magyarság intézményes önkifejeződése.

Barátaim, amikor a magyarságról beszélünk látnunk kell, hogy ma oda jutottunk, hogy ha kiejtjük azt a szót, hogy magyar, kiejtjük azt a szót, hogy nemzet, akkor bizony-bizony könnyen megkaphatjuk a bélyeget hogy magyarkodunk, nacionalisták vagyunk, ezért pontosan meg kell mondanunk, hogy mit értünk nemzeti elkötelezettség alatt. Minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Egy sajátos arc, Istennek egy gondolata. Senki nem adhatja azt az értéket, ami a magyarság csak mi magyarok. Ami a horvátság csak a horvátok, ami a lengyelség, csak a lengyelek. Senki nem adhatta a világirodalomnak Dosztojevszkijt csak az oroszság. Senki sem adhatta a zeneirodalomnak Wagnert, csak a németség. És senki nem adhatta és adhatja az egyetemes emberiségnek Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát, csak a magyarság. Csak mi. És ha mi eltűnünk a történelemből, akkor az egyetemes emberiség lesz örökre pótolhatatlanul szegényebb egy sajátos arccal, egy dallammal, Istennek egy gondolatával, azzal amit magyarságnak nevezünk. Éppen ezért nekünk magyaroknak az egyetemes emberiség felé elsődleges kötelességünk a saját magyarságunk megőrzése, kimunkálása és felmutatása. Mert ez az a gazdagság, amit csak mi adhatunk az egyetemes emberiségnek.

Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a magyar történelem mindig akkor torkollott katasztrófába, amikor lecsúsztunk a szentistváni útról, akár jobbra, akár balra. És akkor gyarapodott, gazdagodott a nemzet lelkileg, szellemileg is anyagilag is, amikor hűségesek voltunk Szent István örökségéhez!

Persze joggal lehet azt mondani, hogy kedves Képviselő Úr, ez nagyon érdekes beszéd volt, szép gondolatokkal, de hát itt élünk a mindennapok gondjai között, a kenyérgondok közt, ezer probléma szorításában. Ez igaz. De nekünk, Szent István népének van egy különleges erőnk, az hogy van felettünk egy védőpajzs, az örök magyarok védőpajzsa: Szent István és Szent László, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás, Rákóczi és Széchenyi örök magyarsága. Ők a mi útmutató csillagaink és ezek között a csillagok között is Szent István a sarkcsillag, és ha a magyarság útkereszteződéshez ér, - mint ahogy most útkereszteződésnél áll -, akkor ő az a csillag, aki a magyar megmaradás felé vezető utat mutatja!

Köszönöm, hogy meghallgattak.