A hűvös szoba viszont minden elcsendesedik, miután felelevenítettük Bencze Károllyal a nyugdíjas tanárral, az egykori ötvenes évek oktatást népművelést irányítói közös napokat, abban maradva, hogy meg kellene írni azoknak az időknek a történéseit is – csupán némi tanulságul az utókor számára. Karcsi kimegy és mi magunkra maradunk.

A feleség a város közismert Éva nénije, az egykori kertvárosi iskola tanára, későbbi igazgatóhelyettese, a Kalocsai Hagyományőrző Népi Együttes megalapítója, akinek talán leánykori nevét is kevesesen ismerik a városban ma már, hiszen mindenki Éva néninek szólítja: (Borbényi Éva) az egyik legrangosabb kitűntetést kapta meg az idei augusztus 20-án: azt az Életfa díjat, amelyet évenként csak három ember vehet át.



- Hát igen, valóban régen táncolok. Tíz éves koromban anyu és nagyanyám már népdalra tanítottak. Az iskolában Villányinéhoz jártam, aki oly sokunkat vezetett be Kodály, Bárdosi, Ádám Jenő csodás zenei világába. Ili néni és Cserei Jóska versengéséből egyik évben járási ének versenyt nyertem egy szovjet dallal. Később az iskolába Dikánné Pécsi Sanyi bácsi hatására összehozott egy tánccsoportot és 1950/51-ben már ott táncoltam a táncospárommal Dusnoki Vilivel, és Greksa Erzsivel, Baloghnéval, és innen az út ha meg is tört, de elevenen vezetett a néptánc és népművészet világába. Igaz, amikor elkerült a család Kalocsáról Székesfehérvárra a katonatiszt nevelőapám áthelyezése miatt, biz’ jó ideig csak az ének, illetve az énekkar maradt. Amikor a pécsi főiskolára kerültem hihetetlen szerencsém volt, mert Dunántúl, illetve Sárköz legjelesebb néptánc tudója Szabadi Miska vett pártfogásba. Tőle kaptam legnagyobb élményemet is, amikor Kodály: Háry János ősbemutatóján az intermezzót eltáncoltatta velünk, és erre Kodály is eljött. Ott pedig volt egy jelenet, ahol a zászló egyik oldalán nemzeti, a másikon meg piros szín volt,s úgy kellett a zászló lengetni, hogy mind a két oldal lássák a nézők. A mi főtáncosunk Szabadi Miska úgy lengette a telt ház előtt, hogy mindig a nemzeti látszott. Kodály az előadás után feljött a színpadra és külön gratulált Miskának. Én ekkortól kezdve táncoltam folyamatosan, és végeztem el a Szabadi Miska táncoktatói tanfolyamát, majd később Pesten a három éves táncoktatói tanfolyamot jártam ki olyanok irányítása alatt, mint Keczel Mari, Vásárhelyi Miklós, Rábai Miklós. Vajh’ ma hány fiatal is tudja mekkora nagyságok voltak ezek az emberek a néptánc mozgalomban. Itt is volt nagy élményem: Vásárhelyi Laci bácsi és Rábai Miklós táncraperdültek előttünk egy verbunk erejéig. Az csoda volt! Nagy nevek mellett más nagyok is ott voltak: Foltén Jolán, Szigeti Károly, Martin György, Molnár Pista bácsi, akinél végeztem. Biz, amikor 1964-ben hazakerültem Kalocsára a szülővárosomba biz’ teljesen megfertőződtem a néptánc és népzenével, és az akkori 2. számú általános iskolában - ami a mai fiúnevelő helyén volt -, már úgy léptem be, hogy Tóth Feri csoportja is befogadott. A Vén József, későbbi kertvárosi iskola lett a munkahelyem, mi több igazgatóhelyettes is ott lettem, majd onnan mentem nyugdíjba, ám a népi együttesbe Cselik Marival együtt indultunk Tóth Feri felkérésére, hogy segítsünk. Nagy együttes volt, olyan mai nevekkel, mint Boros Feri, Farkas Éva, Perity Pista, az idősebb Ureczky Csaba, Vén Ferenc, közismertebben Csákó Feri bácsi. Ekkor kezdtük el a „világkörüli” utakat; először Lengyelországba. Azután – mint lenni szokott –, az élet hozta az új kihívásokat és a magáét. Új vezetők, új felállás, új helyzet.

Megállunk a beszélgetésbe egy pillanatra, mert az emlékek közel hozzák a múltat, Ureczky elmenetelét, a csoport átalakulást. Tóth Ferenc halálát.

- Igen, jövőre lesz 25 éve, hogy az együttes élére kerültem, amit egyetlen esztendőre vállaltam csak. Ismert történet, ennyi lett belőle. Törekvésem volt, hogy a hagyományőrzést meg kell tartani – meséli tovább a meg tett utat a fiatalok, s mindenki közismert Bencze Éva nénije. Szóval, más lett a felfogás az együttesben, mert életcélom volt, s az ma is – teszi hozzá; hogy minden korosztály képviselve legyen és átöröklődjön, hagyományozódjon a kalocsai táncos énekes múltunk. Gondoljunk bele, olyanok táncoltak abban az időben, mint Szeleczki Timi, aki ma doktornő és jön még táncolni Kovács Évával együtt, és hozzák a gyerekeket. Az is népszokás, hogy hagyományozódik szülőről-gyerekre a táncos múlt. Egyebek mellett, nemcsak a népszokással törődünk, hanem közösséggel is, meg a testvérkapcsolatokat is ápoljuk, mint a nagyidaiakkal. A helyi szokásokat meg ma is gyűjtöm - teszi hozzá nagyörömmel. Kalocsán Balogh Boris nénitől, Vörösné Tamás Erzsitől a szokásokat, Török Ignác bácsitól, és Baksa Feritől a vőfélyeskedés szokásait. Szedem össze, hogy el ne vesszenek. Mindent le kell jegyezni az utókor számára – ismétli.

Megállunk egy korty ásványvízre, majd szó esik az eddigi kiadványok gondozásáról.  Cserei József népdalos kötetének másod, immáron majd harmadik kiadásáról, a Kalocsai néptánc mozgalom kis füzetéről, vagy a Gyöngyösbokrétáról írt történet megjelentetéséről, amit hangyaszorgalommal gyűjtött egybe Bencze Károlyné. Ma már gyöngyszem, mint az elődök munkássága.

Mint hallom a hagyományőrző együttesek között a keze alatt irányított együttest a tíz legismertebb és legjobbak között tartják számon. Munkáját jeles szakmai körökben jegyzik, hiszen manapság autentikus kitekintése van Kalocsa és környékére. Nem véletlen a díj. Lánya Bencze Éva 3 éves kora óta táncol, unokái Luca, Kamilla szintúgy, akik legutóbbi hollandiai úton is már felléptek. Veje Farkas Zoltán fafaragó. A példa ragadós mondhatnánk hétköznapi nyelven, ám itt többről is szó van. Segítők.

- Nagy öröm volt, amikor Loibl László a születésnapomon bejelentette, hogy fölterjesztettek az Életfa-díjra. Tudom, a felterjesztés egy dolog, azonban amikor megkaptam, az értesítést kijöttek a könnyeim – mondja ismételt elérzékenyüléssel. 



Az asztalon az oklevél a Péterfy László szobrászművész által megálmodott díjjal, és egyszerre csönd ül közénk.
- Továbbmegyek, s nem akarom abbahagyni – töri meg a hallgatást beszélgető partnerem. Utódokat kell nevelni, és úgy visszahúzódni… , mert a színvonalat szükséges tartani…, s a nevem, a kapott rangos díj kötelez…
Bencze Károlyné, mindenki Éva nénije elsírja magát, és a magnón a felvétel megszakad.

Lejegyezte: Benke Ferenc