Waterloo. Drezda bombázása. Hirosima, Nagaszaki. WTC. ETC.
Híres nagy csapások, hadi kudarcok, vereségek: igazi nemzeti sorskatasztrófák, amelyek az adott népnek mélyen tudatába égtek.
A mi „nemzeti sorskatasztrófánk” a Mohácstól a Don-kanyarig tartó gyászos vereségsorozat hosszú, tömött füzére. Még szerencse, hogy külön Muhit nem „ünnepeljük”!
Mintha nem lettek volna közben világraszóló hadi sikereink, győzelmeink is! Pedig dehogynem. Sőt, még a Don-kanyarra is gondolhatunk emelt fővel, büszkén, dicső hőstettekre emlékezve!

Ezek közül most azt a bátor haditettet idézzük föl, amelyet az ilovszkojei reptéren bekerített repülőcsapatok katonái és a mellettük harcoló honvédek hajtottak végre, épp ma 72 esztendeje, 1943. január 20-án.

Harci eszközeik megsemmisítése után, egy súlyos veszteségeket, sok áldozatot követelő gyalogos akció során sikerrel törtek ki az orosz gyűrűből nyugati irányba. A repülők parancsnoka, Csukás Kálmán repülő őrnagy hősi halált halt, így a kitörési műveletet helyettese, Heppes Aladár százados vezette. Az eredeti haditerv szerint a Heppes Aladár irányította alakulat váltotta volna az addig idegenben harcoló alakuatot. Ehelyett súlyos harcok – és veszteségek – után az orosz csapatok bekerítették a két osztály maradékát, a repülőalakulatok mintegy 750 főnyi legénységét és 6 000 honvédünket. Elkeseredett küzdelmük az orosz vonalak áttörésére január 19-én kezdődött meg.



Heppes Aladár (Fotó forrása: alfahir.hu)                                           Kilőtt szovjet BA-10-es

A felvezetőben beharangozott hőstett nem pusztán az volt, hogy kitörtek a túlerőben lévő ellenség gyűrűjéből, sem az, hogy nem hagytak hátra hadieszközt – maradék készleteiket ugyanis fölrobbantották. Hanem az, hogy sérülteket sem hagytak hátra: visszavonulás közben mintegy ezer lemaradt sebesültet mentettek meg a biztos haláltól.
Pár ezer, rohamosan fogyatkozó lélekszámú katona állig alig fölfegyverezve – egyetlen huszáros akcióval – közelítőleg egy százalékkal volt képes csökkenteni a doni katasztrófa során elszenvedett emberveszteségünket! Mi a hőstett, ha nem ez?!
Azoknak az addigra már-már reményvesztett sebesülteknek ma valahol unokái, dédunokái élhetnek, összességében akár több ezer-, tízezerszám.
Mi pedig kitartást, a nehézségekkel, kihívásokkal való szembenézés képességét és emberi tartást tanulhatunk tőlük!


Vitéz Horthy István tartalékos repülő főhadnagy,Magyarország kormányzó-helyettese és vitéz Szabó László vezérőrnagy,a II. magyar hadsereg repülőgégép csoportjánál tett látogatásakor

A továbbiakban Thiesz János, Kalocsán élő, Dunapatajról származó katonai hagyományőrző, hadiemlék-gyűjtő megemlékezését közöljük.

„Istennel a Hazáért” – Nincs a magyar történelemnek ehhez fogható vesztesége katonai hadművelet során

1941 márciusában németellenes fordulat következett be Belgrádban. Ekkor Hitler elhatározta,hogy lerohanja Jugoszláviát, és fölszólította a magyar vezetést, hogy újabb területi gyarapodás – délvidék visszaszerzése – fejében vegyen részt a katonai akcióban. Az április 11-én kezdődő Jugoszlávia elleni fegyveres részvételt követően június 27-én Magyarország is csatlakozott a szovjetellenes háborúhoz. Ezáltal ténylegesen is belépett a II. világháborúba.

1942 nyarán a tervek szerint elindult, a német, román, finn, magyar, olasz, szlovén hadosztályokból álló ”roppant hadsereg”. Az offenzíva kezdetben jelentős német sikereket hozott, ám a Sztálingrádnál állomásozó szovjet csapatok megakadályozták az olajmezők elfoglalását. Az általános támadás augusztus 23.-án kezdődött, azonban a város elfoglalása nem sikerült.

A hadbalépés a belpolitikai életben a szélsőjobboldali nyilas mozgalom megerősödésével és a 3. zsidótörvény bevezetésével járt. A német vezetés egyre nagyobb katonai jelenlétet követelt. Így került ki a frontra a II. magyar hadsereg, a 26 év aktív szolgálattal rendelkező Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoklatával, Kállay Miklós kormánya idején.

Áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban. Ehelyett azonban a nagyjából kétszázezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 Km szélességű frontszakaszon találta magát, egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.


Kilőtt szovjet 152mm-es ágyú                                                       Szovjet 76mm-es F22-es hadosztályágyú

1942. november 23-án aztán Sztálingrádnál bezárult a Vörös Hadsereg gyűrűje a német csapatok körül és ez döntő fordulatot jelentett a doni arcvonalszakaszon. A rövid frontszolgálatot remélt, folyamvédelemmel megbízott magyar haderőnek ezt követően egy nagyszabású szovjet hadművelet elhárítására kellett volna felkészülnie. A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező magyar csapatok katonái a –40 fokos hidegben, megfelelő téli ruházat nélkül csak rövid ideig tudtak ellenállni a jelentős túlerőben lévő szovjet alakulatokkal szemben.

Bárfai Szabó László (egykori doni csapatparancsnok) visszaemlékezésében a karácsonyt még nyugodtnak, írta le:
”(…) Ma este feleségetek, édesanyátok, gyermekeitek, barátaitok gondolatban itt vannak veletek… Szívből kívánom nektek, hogy a következő karácsonyt otthon érjétek meg jó erőben, egészségben, boldogságban.
Ezután következett a jó vacsora, durrogtak a pezsgős palackok. Mosolyogtunk, amikor koccintottunk, mert szívünkben-lelkünkben otthon voltunk, és annyira éreztük, hogy az óriási távolság ellenére is gondolataink találkoznak az otthoniak gondolataival.
Szomorkás és mégis szép karácsony volt, mert ez is hozzá tartozik a katonaélethez és katonasorshoz, és hát-háború volt. A század katonái igyekeztek a maguk módján legalább külsőségekben otthoni karácsonyi hangulatot teremteni azzal is, hogy deszkából és szalmából betlehemi istállót készítettek. Néhányan beöltöztek betlehemesnek fehér hóköpennyel, fejükre papírból süveget tettek, kóc szakállat ragasztottak…
Folyt a készülődés a front szilveszter méltó megünneplésére is… Minden kellék meg volt ahhoz, hogy a körülményekhez képest illő módon búcsúztassuk el az 1942-es esztendőt.
Úristen! Ha tudtuk volna, mit hoz számunkra az újesztendő nagyon is hamarosan! – De nem tudtuk mit tartogat számunkra az 1943-as esztendő.”

A Vörös Hadsereg 1943. jan. 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsje-nál elsöprő erejű támadással törte meg a magyar védelmi vonalat. A magyar hadvezetés által közvetített hitleri parancs még január 16-án is érvényben volt, miszerint az állásokat az utolsó emberig védelmezni kell! Amikor Jány vezérezredes 17-én kiadta a parancsot a visszavonulásra, a szovjet áttöréssel szembekerült katonai erők ellenállásával már nem lehetett számolni, s több ezer magyar honvéd és munkaszolgálatos szenvedett fagyhalált, vagy vesztette életét az egyenlőtlen küzdelemben.

A harcokra Horváth Gyula főhadnagy így emlékszik vissza:
„Január 16. kb. 13 óra körül a jobb szárnyunkon nagyobb egység, tűnik fel a dombokon. Nem lehet megkülönböztetni, hogy barát vagy ellenség, sőt kiabálnak is, hogy ’ne lőj, magyarok’!…
A katonák lövéseket adnak le, mire megszólal a jellegzetes orosz géppisztoly, majd feltűnnek a szánokon húzott nehéz fegyverek is, és heves harc bontakozik ki a mieink és az oroszok között. A támadást azonban a mieink visszaverik, és több holttest fekszik a havon a házak között. 16 óra körül már Alekszandrowka házai között folyik a harc. Ujj Sándor szakaszvezető kiugrik a lövészárokból, több ember követi és kézigránátokat dobálva, nagy hajrá kiáltással visszaszorítják az oroszokat, akik már a zászlóalj harcálláspontot is elérték…
A korán beköszöntött sötétben halljuk a sebesültek kiabálását a két tüzelőállás között. Egy fiatal hang sokáig sírva kiabálja, hogy:”mama”…majd mindég halkulva „mama”. Magyar, orosz, ki tudja? Nem lehet kimenni a nagy tűzbe érte.”


Akik soha nem térhettek haza szeretteikhez...

A menekülési parancsot 17-én adta ki a magyar hadvezetés, de csak 24-ére sikerült végrehajtani. Addig viszont – ahol lehetett – a magyar egységek hősiesen ellenálltak. A visszaút azonban embertelen volt. A harminc-negyven fokos hidegben ezrek fagytak meg, mások megőrültek. Alig volt mit enni, ráadásul az oroszok is tizedelték a végtelen hosszúságú menetoszlopokat.

Akik nem vesztek oda a háborúban, azok részére a legkegyetlenebb hadifogság várt. A már legyengült állapotban lévő katonák túlélési esélye csupán néhány százalék volt. Sztálingrádban például a hadifoglyok mindössze 4%-a élte túl a fogolytábort. A még megmaradt maroknyi magyar csapat súlyos utóvédharcokat vívott, mígnem teljesen felmorzsolódott.
A háború után a gyászt és fájdalmat még csak ki sem lehetett beszélni, a hadsereg megsemmisülése sokáig tabutémának számított.
Szinte nincs olyan magyar család, akinek valamilyen rokona ne veszett volna oda Donnál. Anyák veszítették el fiaikat, feleségek férjüket, gyermekek maradtak édesapa nélkül.
Dunapataj történelmébe is feketével vésődtek bele e napok. Az első, a Don-vidéki harcokban elesett dunapataji áldozat. Faragó Sándor tartalékos tizedes (anyja neve alapján a patajiak Csille Faragónak ismerték) aki 1942. 09. 11.-én kapott mell lövést az urivi hídfőharcokban. Az urivi templomkertben helyezték örök nyugalomra. 1943 márciusában posztomusz bronz vitézségi érmet kapott.
A szerencsésebbek közé tartozik Bogárdi Laci bácsi, aki miután megjárta a poklok poklát, haza tért szeretteihez.


A 13. kerékpáros zászlóalj a Tatárhágónál, útban az orosz frontra                   „Merre van a Magyar hazám?” 

Fontos, hogy emlékezzünk az embertelen körülmények közt is utolsó erejükig helytálló, hősiesen küzdő magyar katonákra, akik közül több mint százezren haltak hősi halált, s nyugszanak a messze távolban, jeltelen sírokban!
Nem feledhetjük őket!
Emlékezzünk méltó tisztelettel rájuk, akik a háború kegyetlenségének, minden borzalmának jelképeivé is váltak számunkra, magyarok számára!

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Rád gondolok

Rád gondolok a messze hó fedte tájon
Kietlen pusztán sivár rónaságon.
Rád gondolok, hisz oly távol vagy tőlem.
Mit csinálsz? Hogy élsz? Milyen az élet?

Gondolkodom Don kanyarnak táján
Don folyónak víztükrében mintha arcod látnám.
Fekete hajad selymesen válladra borulva
Piros ajkad is csókra szomjúhozva.

Észre sem vettem, hogy katona vagyok,
Gondolat szárnyán csak terád gondolok.
Terád! Aki mindég hű volt hozzám
Igaz párok voltunk szép Magyarország!

Álmodozásomat távoli robaj dönti szét.
Géppuska szólal meg magas hegy tetején.
Lövészárok mélyén katonák lapulnak
Összebújva, fázósan egymáshoz simulva.

Gondolkodom: Mit keresünk idegen tájon?
Miért ontjuk vérünket e nagy rónaságon?
Fagyos Don vize hangosan kavarog,
Vízben halak pikkelye felragyog.

Mit tudtok ti halak a kinti hó mezőről?
Fehér havat festő nagy véres tengerről?
Sok magyar honvédnak lett itt halála
Családja, leánya, fia, őt már hiába várja.

Több mint hatvan éve jeltelen sírban fekszik Ő
Hófedtetájon, egy nagy csatamezőn.
Nincs ki egy virágot tegyen a sírhantra,
Nincs egy könnyes szem, mely sírra borulna.

Nem Ő volt a hibás, hogy oly távol van tőlem,
Háború vezette Őt e végső vesztőhelyre.
Orosz földnek e kietlen tája,
A Honvédot mindörökre magába zárta.



(A Kalocsán élt Vitéz Balogh József kerékpáros szakaszvezető versét,
valamint a forrásmegjelölés nélkül közzétett fotókat
– saját gyűjteményéből – közreadta: Thiesz János)