A még karácsonyi díszben álló templom megtelt a megemlékezőkkel. A szentmisét celebráló Kaló Krisztián plébános szentbeszédében még vízkereszt ünnepéhez kapcsolódóan a keresztség, a megkeresztelés jelentőségéről szólt, amely által Isten gyermekeivé, a keresztény egyház tagjaivá válunk. Ez azonban nem elég. Mindig föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy amikor Isten ítélőszéke elé állunk majd, ránk is mondhatja-e, amit Krisztusról mondott Keresztelő Szent János általi megkeresztelése után: „Ez az én szeretett fiam, benne gyönyörködöm”.



A továbbiakban a Don-kanyarban elesett magyar katonákról emlékezett meg, illetve a doni katasztrófa kapcsán mindazokról, akik a hazáért életüket adva idegen földben nyugszanak, s még tovább szélesítve a kört, azokért is, akik nemzetük, szeretteik védelmében adták az életüket.

A szentmise után az egybegyűltek a templom előtti katonaszoborhoz mentek, ahol a Don-kanyarnál elesett katonáinkról, a hátrahagyott árvákról és özvegyekről és a sok szenvedés által túlélőkről koszorúzással és gyertyagyújtással emlékeztek meg. A megemlékezés előtt és alatt a Magyar Honvédség Logisztikai Ellátó Központ Inkurrencia Raktárbázisának katonái álltak díszőrséget az ismeretlen katona szobránál. A Himnusz közös eléneklése után Wass Albert Mikor a bujdosó az istennel beszél című versét Elamin Flóra szavalta el, majd a megjelentek nevében Marsovszky Lászlóné képviselő asszony mondott beszédet, a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg hősei előtt tisztelegve. A szónok felütésképpen Szeleczky Zita dalából, az 1942 őszén Füredi Imre által komponált szomorú slágeréből idézett:

„Ha ráhajolsz a kisfiunkra alkonyatkor,
Vigyázz szívem, hogy ne hulljon rája könny.
Csak annyit mondj el neki, hogy volt egy nagy kor,
Hogy volt egy hős idő, amelyre béke jő.

Hogy érte és érted dúlt a világ csatája,
Megérti majd, hisz nagyszerű kölyök.
Én is úgy szeretnék büszke lenni rája,
Még, akkor is, ha vissza nem jövök.”

Emlékeztetett: a szenvedők és elesettek, a családok, apák, ifjak sokszor semmit sem értettek ebből a háborús borzalomból, nem értették, hogy miért kell idegen hazában harcolniuk, és meghalniuk a kegyetlen orosz télben.



Rámutatott: míg a katonák a fronton harcoltak, szeretteik idehaza az időről-időre érkező rossz hírektől szorongva, félelemben itthon harcoltak mindennapjaik nehézségeivel, a nélkülözéssel, a kilátástalansággal. Édesanyák, akik erős hitet, vidámságot és békét vittek a mindennapok nyomorúságába, miközben gondolataik a fagyos Don-kanyarban jártak, szeretteiknél.

Számtalan családban, csak az emlékek, a fakó fényképek maradtak a férjről, testvérről, gyermekről. Ők nem látták felnőni gyermekeiket, és nem élték meg együtt az élet csodás pillanatait, nem búcsúzhattak el. Jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. Az itthon maradottaknak megkövülten, a tehetetlenség béklyójába kötve kellett szembenézni a jövővel, kellett a nehézségek ellenére is összetartani a nemzetet, a családot, amelynek akkor, a nehéz időkben sokkal nagyobb összetartó ereje volt. Sajnálatos, hogy csak a legszörnyűbb pillanatokban képes az ember felismerni a legfontosabb értékeket – mondotta.

Ez után jelen korunk kihívásairól is szólt, mondván, sokan érzik azt, hogy ma is mindennapi harcot folytatunk a megélhetésért, az anyagi javakért, a munkahelyért és egy elképzelt, szebb jövőért. Ám az összefogás, a családba és nemzetbe vetett hit megkönnyítheti harcunkat! – mondotta, majd rámutatott: Dédanyáink, nagyanyáink, anyáink háború alatt elszenvedett fájdalmait orvosoljuk azzal, ha mai világunkban is megbecsüljük és felértékeljük a család és a nemzet erejét. Tartozunk nekik annyival, hogy erőt merítünk példájukból! Erőt merítünk a mosolygó édesanyából, ki alkonyatkor megóvta kisfiát, hogy ne hulljon rája könny és türelmesen várt az idők végeztéig, hátha megérkezik a szeretett kedves. A nagyszerű kölyök pedig nem tehetett mást, csak bízott és remélt, mert nem volt búcsú és nem volt elköszönés. Sírjukon vadvirágokat lenget a szél és nem maradt semmi más csak a tisztelet és az emlékezés – mondta a szónok, majd zárszóként egy Varró Klára versidézetével hívta fel főhajtásra az egybegyűlteket a szónok.

„Ünnepre hívó harangok szavával,
szónoklatokkal , templomi imával,
hősöknek  áldoz ma a nagyvilág,
az én síromra nem jutott virág,
az  én síromra nem jutott virág.”



Ezt követően Mozart Requiemjének hangjaira koszorúk, virágok és mécsesek elhelyezésével rótták le kegyeletüket a megjelentek. Kalocsa Város Önkormányzatának nevében Török Ferenc polgármester és Simon Zoltán alpolgármester helyezett el koszorút a szobornál, majd a Magyar Honvédség Logisztikai Ellátó Központ Inkurrencia Raktárbázis Kalocsa nevében Molnár Dezső okleveles mérnök alezredes, Kalocsai Honvéd Kulturális Egyesület és a Kalocsai Légvédelmi Katonák Hagyományőrző Köre nevében Kovács György nyugállományú mérnök, a Honvéd és Rendvédelmi Szervek Bajtársi Egyesülete nevében pedig Várszegi Ferencné egyesületi elnök gyújtott mécsest.

Ez után a szobrot a Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Kalocsai szervezete nevében idős Vitéz András István nemzetőr vezérőrnagy; az 56-os Vitézi Lovagrend Világszövetsége Kalocsai Törzskapitánysága nevében ifjabb András István nemzetőr ezredes, a rend kalocsai törzskapitánya; a Politikai Foglyok Országos Szövetségének Kalocsai Szervezete, az 56-os Magyar Nemzetőrség, valamint a Magyar Vidék 56-os Országos Szövetsége Bács Kiskun megyei Szervezete nevében Vitéz Lovag Gyöngyösi Imre 56-os nemzetőr altábornagy koszorúzta meg. Kalocsa és Térsége Általános Iskolái részéről Sófalvi Adrienn igazgatónő, míg az Eperföldi tagiskola részéről Farkasné Kurucz Ágnes tagintézmény vezető gyújtott mécsest, végül az egybegyűltek gyújthatták meg a tisztelet és kegyelet lángjait az elesettekért.
A megemlékezés szózat közös eléneklése után Vesztergám Miklós tárogatómuzsikájával zárult.

A videót a KalocsaTV készítette.